Rúzsa Magdival S. Tóth János beszélgetett.

Tavaly év végén jelent meg ötödik stúdióalbuma, az Aduász, s máris új anyagon dolgozik Presser Gáborral. Azért az nem szokványos, hogy egy előadó ennyire sűrűn jelentkezzen új lemezzel.

Ez a két anyag két külön világot jelenít meg. Hála Istennek, a közönségem elfogadta, hogy van egy lírai énem, s mellette létezik a pop-rockos vonal, amelyet a nyári fesztiválokon mutatunk meg, s amelynek dalait nagy örömömre rendszeresen játsszák a rádiók. Csak látszatra tűnhet úgy, hogy e két történet egymásba folyik, valójában párhuzamosan dolgoztam a lemezeken. Az Aduászt tavalyelőtt kezdtük el összerakni Szakos Krisztiánnal; valamennyi dalnak én írtam a szövegét, s részese voltam a dallamok születésének is. Presser Pici bácsival két és fél éve indult el a munka. Régóta szerettem volna vele közös albumot, amellyel komoly tartalmakat s mélységeket lehet megmutatni, s amelyre életem végéig támaszkodhatok. Mostanra jutottunk el odáig, hogy mindketten azt érezzük: idén megszülethet a lemez. Ha az Aduász után ezt az albumot is kiadom majd a kezemből, kicsit hátra dőlhetek.

Szerencsére az alkotói munka  közepette, s a megérdemelt pihenés előtt belefér egy fellépés az M4 Sport – Az Év Sportolója gálán csütörtökön a Nemzeti Színházban. E szereplés egyúttal jelzés is a sporthoz fűződő kapcsolatáról?

Megtisztelők az efféle felkérések, de nem mindig tudok rájuk igent mondani. Korábban azért nem énekelhettem a gálán, mert az év sportolóinak ünneplésekor vagy nem tartózkodtam Magyarországon, vagy olyan munkában voltam, amelyből nem tudtam kiszakadni. A mostani február is zsúfolt, hiszen stúdióban dolgozom, s készülök a huszadikán esedékes, nagyon különleges közös koncertre Balázs Jánossal, amelynek a MOM-kult ad otthont. Ám vannak események, amelyeket – ha van rá lehetőség – nem szabad kihagyni; örülök, hogy idén ott lehetek a Nemzeti Színházban. S igen, a sport jelen van a mindennapjaimban. Már gyerekként sokat sportoltam, manapság pedig azért edzek hetente ötször-hatszor, mert a turnézás nemcsak szakmai, hanem alapos erőnléti felkészülést is igényel.

Ha nem sztárvendégként, hanem az év sportolói díjára esélyes sportolóként lépne a Nemzeti színpadára, melyik sportágat képviselné?

A kézilabdát. Szerettem és komolyan vettem, de az élet nem véletlenül alakul úgy, ahogy. Lehet, hogy a sportban is jó voltam, ám a Jóisten más feladatot szánt nekem, s eltérített a zene irányába. Nem volt könnyű a pályamódosítás, hiszen tízéves koromtól tizenhét-tizennyolc esztendős koromig kézilabdáztam. Fájó szívvel intettem búcsút a játéknak; persze minden váltás nehéz egészen addig, amíg az ember meg nem találja a saját útját. Kézilabdázóként annak idején rengeteget tanultam arról, miként kell közösségben létezni, közös célokért küzdeni, s lám manapság megint csapatjátékos vagyok, hiszen a koncerteken huszonegy tagú stábbal dolgozom együtt.

Mikor jött el az énekesi karrierjében  az a pillanat, amikor elkezdte tudatosan beépíteni a felkészülésébe a testedzést?

Éppen a napokban készülök videót forgatni arról, miként zajlanak egy turné előkészületei. Ezt eddig nem mutattam meg a közönségnek, nemigen beszéltem róla, miközben nagyon is fontos fejezet. Miután kétezerhatban megnyertem a Mega- sztár tehetségkutatót, egy ideig nem találtam a helyemet a világban. Egy korábban nagyon sportos kislány négy-öt évre abbahagyta a testedzést, s nem ügyelt az étkezésére sem. Így ment huszonöt-huszonhat éves koromig, s noha vékony alkat vagyok, akkoriban bizony felszaladt rám vagy tíz kiló. Egy nap felkeltem, belenéztem a tükörbe, s azt mond- tam magamnak: te ennél sokkal több vagy, sokkal többre vagy képes. Aznap bevonultam az edzőterembe, s amellett, hogy rendszeresen jártam énektanárhoz, elkezdtem dolgozni azon is, hogy visszakapjam azt a lányt, aki valójában vagyok. A sport- hoz tudatos táplálkozás is társult. A koncertek előtti felkészülések idején ma már szigorú diétát tartok. Egy másfél órás bulit nem lehet tökéletes kondi nélkül végigénekelni, az pedig nem fordulhat elő, hogy amikor ugrálok a színpadon, a közönség éneklés helyett szuszogást halljon. Nagyon örülök ennek az átalakulásnak, hiszen a testem visszanyerte eredeti formáját, a tükörből immár egy izmos, erős nő néz vissza rám, ráadásul megtörtént egy erőteljes letisztulás is.

Ez mit jelent?

Korábban durván erős sminkek mögé bújtam. Ám rájöttem, hogy emiatt elveszik, lefátyolozódik, amit pedig fontos lenne látnia a közönségnek: a tekintetem, a szemem. Ezért elhagy- tam a fekete sminket, a műszempillát, s huszonnyolc-harminc éves koromra „normális nő” lett belőlem. Így tért vissza tehát a sport az életembe, s mivel mindent komolyan veszek, amit csinálok – azt hiszem, azért is tudok helytállni ebben a szakmában, mert kicsit katonás ember vagyok, s ha valamibe belekezdek, attól senki sem tud eltéríteni –, hetente ötször-hatszor edzek, a felkészülési időszakban szigorúan diétázom, s odafigyelek rá, hogy eleget aludjak, kipihent legyek. Szükségem is van a feszes rendre, mert nem bírom a szétszórtságot, erősen ragaszkodom a biztos pontokhoz. Ami persze nem jelenti azt, hogy amikor megtehetem, ne szeretnék jókat enni, s ne kedvelném a jó borokat.

S hogy lett a hagyományos testedzésből bokszolás?

Sokáig súlyokat emelgettem, csak hát rettentően untam. Próbáltam jógázni, ami remek és hasznos, de sajnos engem az is halálra untatott. Elkezdtem a cross-fittet, mondván, az majd közelebb áll hozzám. Egy alkalommal megláttam az edzőterem sarkában, hogy valakik kick-boxolnak. Felkeltette az érdeklődésemet, s megkérdeztem, ki lehet-e próbál- ni. Persze, felelte a tréner, s rögvest beírt a másnapi edzésre; azóta is boldogan csinálom. Ez az egyetlen sportág, amely annyira szétszed és kikészít, hogy a foglalkozás után azt érzem: rendben van az energiaszintem, s tudok aludni. Mivel hiperaktív vagyok, ha nem fárasztom le magam – s ez sajnos kiskorom óta így van –, alvászavarom támad. Viszont a boksznak köszönhetően remekül alszom.

Ha már korábban Presser Gábort említettük, ő énekli a Boksz! című LGT-örökzöldben: „Mindegy, a ringbe kivel szállsz, / ha ő kapja, amit másnak szánsz. / Végül a fejedet nem ütik szét, / pontozónak is mehetsz még.”

Azért engem ez a veszély nem fenyeget, verekedni ugyanis nem állok le. Kizárólag kardióedzésként tekintek a bokszra, a lényeg a mozgáskultúra elsajátítása. Már csak azért sem szeretnék monoklit a szemem köré, mert nem biztos, hogy a közönség értékelné a színpadon a kék-zöld foltjaimat.

A Kincsem című kultfilm egyik betétdalát, a Felveszem a szárnyakat ön vitte sikerre, mégis: a harcos bokszhoz miként illeszkedik a lovaglás?

A lovak gyerekkorom óta jelen vannak az életemben, mindig is szerettem őket, de sohasem lovagoltam. Néhány éve azonban elhatároztam, valóra váltom régi álmomat, s megtanulok lovagolni. Nem véletlenül vonzott, hiszen genetikusan bennünk van, hogy lovas nemzet vagyunk. Annál nagyobb szabadságot sohasem éreztem, mint kint a szabadban, vágta közben. A lovaglás nem csupán sport; feltölti a lelket az állat közelsége, s oldja a stresszes helyzeteket. A lóháton szerzett tapasztalatokat „visszaforgathatom” a szakmámba is: nagyon jó lovasnak kell lenni ugyanis ahhoz, hogy az ember nőként helytállhasson a kőkemény showbizniszben.

Egy sportoló karrierjének cölöpjei az eredmények. Egy aranylemezes, rendre telt házas koncerteket adó, a Budapest Sportarénát üzembiztosan megtöltő művész milyen újabb csúcsot célozhat meg?

Gyerekként nemcsak kézilabdáztam, atletizáltam is. Futóként rendre első akarsz lenni, s ez a versenyszellem benne van a személyiségemben. Élvezem, ha jó a csapat; jó futók között én is gyorsabb vagyok. Igyekszem követni a zenei világtrendeket, megpróbálok mindig mindenben első lenni. Közben önmagammal is versenyzem abból a szempontból, hogy miként tudok még jobb énekes lenni, még jobb dallamokat, még mélyebb tartalmú szövegeket írni. Lépésről lépésre szeretnék eljutni oda, hogy a legeslegjobb látványt én állítsam színpadra, s hogy mindenki azt lássa bennem: ez a lány komolyan veszi, amit csinál.